A Szepességet átszelő Hernád folyó teraszán fekszik a Felvidék egyik legpatinásabb városa, Igló. A Magas-Tátra és a Káposztafalvi-karszt szomszédságában fekvő várost a tatárjárás után IV. Béla telepítette újra német bányászokkal. Később évszázadokra lengyel zálogba került, majd 1772-ben tért vissza a magyar koronához és a szepesi városok kormányzati központja lett. Ezekről az időkről mesél a főtéren álló Tartományi ház, ahonnan a szepesi urak a környék dolgait igazgatták. A város ékessége a 14. századi gótikus plébániatemplom, melynek 87 m magas tornya a legmagasabb volt az egykori Felső-Magyarországon. Innen indult a világhírnév felé a városi patikus, Csontváry Kosztka Tivadar, aki később festőként alkotott maradandót. A városi temetőben nyugszanak a magyar turistamozgalom vezéralakjai, Róth Márton és Hajts Béla. És itt alusszák örök álmukat azok a honvédek is, akik 1849. februárjában a város határában aratott diadal során adták életüket a hazáért.
1845 májusában azonban a Szepesség még a béke szigete volt, amelyet Petőfi is kinézett magának. A költő régi jó barátjával, Pákh Alberttel járta be Iglót és környékét. Csak azt bánta, hogy a Magas-Tátra bércei ottléte alatt mindig felhőben álltak, s úgy tetszettek neki, „mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.” A költő 3 hét alatt 3 verset írt Iglón, melyek egyike a „Paripámnak az ő színe fakó” című költemény.
