Petőfi nyomában

a költő visszatér

Pozsony – Bucsú (1840)

Kárpát-hazánk nyugati kapujában, a Duna Dévényi-szorosánál, a Kis-Kárpátok lábainál fekszik az egyik legkiemelkedőbb történelmi városunk, Pozsony. 907-ben itt zajlott az a győztes csata, amely megalapozta Kárpát-medencei államiságunkat. Szent István már várispánságot alapított itt; a mai vár elődje is ekkor épült. A török időkben, Buda eleste után Pozsony lett a Magyar Királyság fővárosa. 1563 és 1835 között a Szent Márton dómban 11 magyar királyt és 8 királynét koronáztak meg. Pozsonyban szinte minden rend és felekezet emelt magának templomot. A Szent Mihály-kaputorony, az Óváros palotái és polgárházai még a Bratislava előtti magyar időkről mesélnek. Köztük van a Magyar Országgyűlés Háza is, amely 1843-ban Petőfi Sándort is Pozsonyba hívta.

A költő már korábban is járt itt. Először még katona korában, 1839-ben, majd 1841. tavaszán, már színészként, de megfelelő színtársulat híján hamar tovább is állt. Aztán ősszel újra visszatért, hogy egykori iskolatársaival közösen járják be a várost és környékét. 1843 májusában a pozsonyi országgyűlés összehívásának hírére érkezett a városba. Az Országgyűlési Tudósítások másoló irodájában dolgozott. Munka után általában a „Zuckermandli” nevű pozsonyi negyed sörözőiben múlatta az időt. Közben Petőfi megismerkedett ifjú írók társaságával, ami fontos lépcsőt jelentett számára a pesti irodalmi világ felé. Ideje is volt búcsút inteni Pozsonynak.

Bucsú (1840)

Irígyen a sors boldogságom ellen,
Pozsony! körödből ismét messze hí;
Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem,
Miként váradnak puszta termei.
Utánam intesz még Dunád ködébül,
S arcomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
S az órák mint a nyíl röpűltenek,
De ily órákat a nagy mennyországon
Angyalnak adnak csak az istenek.
Édenben éltem üdvözűlöttképen
Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába
Takarja már szép képedet, Pozsony,
Nem lágyul a vad végezet, hiába
Nyögel panasz kesergő ajkamon:
Mennem kell! s tán örökre szakadátok
Már tőle el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
A zúgó szélben hangzó végszavát:
Szerencse kényei akár emelnek,
Akár nyomor s inségbe döntnek át,
Míg a koporsó nyugtomat nem adja,
Érettetek gyúl szívem indulatja.