A Partiumot és Máramarost elválasztó vulkanikus hegylánc lábánál találjuk a bányavidéki magyarság szellemi központját, Nagybányát. A Rozsály és a Gutin hegyei ölelte város, a föld mélyén rejlő színesfémérceknek köszönheti felemelkedését. Már Árpád-házi királyaink korában folyt az ércek kitermelése. A mélyből nem csak ércek kerültek elő, hanem olyan ásványok is, amelyeket itt írtak le először a világon. A bányaváros védőszentje, Szent István nevét viselő templom már nincs meg, de harangtornya ma is Nagybánya szimbóluma. A katolikusok újabb, Szentháromság-templomától nem messze találjuk a református Istenházát, amely „ásító tornyáról” nevezetes. A város neve elválaszthatatlan az 1896-ban, Holóssy Simon által alapított nagybányai festőiskoláétól.
Petőfi 1846 őszén, első látogatása alkalmával rögtön beleszeretett Nagybányába, ahova később többször is visszatért. „mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. Oh mennyire szeretem e várost!” Talán nem is bánta, hogy amikor erdődi eskövőjükről ifjú feleségével, Szendrey Júliával Koltóra tartottak, eltört a kocsijuk kereke, így a nászéjszakát kénytelenek voltak a nagybányai Fekete Sas fogadóban tölteni. A helyi magyarság ma is hálás szívvel emlékezik Petőfire, akinek a kereszthegyi bányába tett föld alatti túrájából született a „Bányában” című verse.
