Petőfi nyomában

a költő visszatér

Vajdahunyad – Vajdahunyadon (1849)

Dél-Erdély és Bánság határán, az ércekben gazdag Ruszka-havas keleti oldalán áll Vajdahunyad várkastélya. A Cserna völgye fölött őrködő büszke sasfészek sokak számára lehet ismerős, hisz mását a budapesti Városligetben építették fel az 1896-os millenniumi ünnepségek idején. Az Árpád-kori várat Hunyadi János, majd özvegye, Szilágyi Erzsébet formálta mesebeli várkastéllyá, majd a város az 1800-as évek derekától vaskohászati központ lett.

Petőfi 1849 áprilisában látogatott Vajdahunyadra, amikor a Bánság felé menet Bem elhatározta, hogy rövid időre megpihen és vezérkarával megtekinti a híres hunyadi várat. A vasművek várban élő igazgatója szívélyesen fogadta a tábornokot. Amikor Bem megpillantott az asztalán két Petőfi kötetet, felkiáltott: „Ah, mein liebster Petőfi!”, majd rögtön be is mutatta a szerzőt vendéglátóinak. A ház asszonya örömében homlokon csókolta a költőt. Petőfi még aznap este megírta a „Vajdahunyadon” című költeményét, amit aztán elküldött kedves vajdahunyadi vendéglátóinak is.

Vajdahunyadon (1849)

Fogadjatok be, ti dicső falak,
Fogadj magadba, híres ősi vár!
Légy üdvezelve… hol a hős lakott,
A költő ottan lelkesedve jár.

Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!
Mily lelkesűlés éget engemet!
Szivemnek hangos dobbanásai,
Beszéljetek ti ajkaim helyett.

Itten lakott, tán olykor épen itt
Gondolkodék e bástya tetején,
Innen tekintett a jövőbe ő,
Ahonnan most a multba nézek én.

Itt pihené ki fáradalmait,
Midőn elzúgtak a kemény csaták,
Melyek Konstantinápoly tornyain
A büszke félholdat megingaták.

Jó pihenő hely… csendes szép magány
Mélyen lehajló völgynek zöld ölén…
Itt lenn a vár; nem éri vihar
Még a zászlót sem tornya tetején.

El van rejtezve a világ elől
E szent magány; beléje más nem lát,
Csak messziről fehér fejével a
Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.

Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:
“Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
Kit vártalak négy hosszu századig.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,
Ez a hitem volt, mi erőt adott,
Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
A négyszáz éves gyászt és bánatot.

És megjövél… légy hévvel üdvezelve,
Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám!
Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő…
Örömkönyűimet hogy ontanám!”

Felelt a vendég: “Sajnállak, szegény vár,
Hogy örömedet el kell rontani!…
Csalatkozol: nem az jött, akit vártál,
Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.”

Szólt vissza a vár: “Én azzal törődjem,
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony; ami
Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül
S annak müvéről ismerek reád:
Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most
Te mentetted meg a magyar hazát!”