Szatmár vármegyében, az Öreg Túr és a Tisza közé zárt síkon, a Felső-Tisza bal partján találjuk Szatmárcsekét. A település sokat szenvedett az évszázadok során; dúlta török, tatár, német, sújtotta árvíz, kolera, tűzvész, míg a 20. századra az ukrán határ mellett találta magát. Nevét Kölcsey Ferenc írta be a magyar irodalomtörténetbe, aki 1815-től 1838-as haláláig élt itt és 1823. január 22-én itt fejezte be nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. Síremléke a csónak alakú, faragott fejfáiról híres temetőben áll, míg a hajdani Kölcsey-kúriában működő Művelődési Házban emlékszobát rendeztek be a tiszteletére. A költő unokaöccsének, a kis Kálmánnak volt a nevelője Obernyik Károly, a Tízek Társaságának tagja, Petőfi Sándor jóbarátja.
Ő volt az, aki 1846 augusztusában Szatmárba invitálta Petőfit. Meglátogatták Kölcsey nyughelyét, de a szomszédos Nagyarra is sokszor átrándultak, Luby Zsigmond kastélyába. Petőfi 1846 októberében is visszatért egy hétre Szatmárcsekébe. Ekkor már túl volt Szendrey Júlia megismerésén, így nem csoda, hogy a Csekén született versek nem a „kanyargó Tiszába siető kis Túrról”, hanem a „barna lyányról” szóltak.
