A Budapesttől délre, a Ráckevei-Duna és a Duna-Tisza-csatorna által közrezárt rónán fekvő Kiskunlacháza a valamikori két önálló falu, Pereg és Lacháza összeépüléséből alakult ki, és vált a Csepeli-sík legnagyobb településévé. Lacháza a 18. században már a kiváltságos Kiskun kerülethez tartozott, majd 1839-ben mezőváros lett. Pereg is Árpád-kori település, a török után újra kellett telepíteni. Eredetileg mindkét falu jóval közelebb települt a Dunához, de az ismétlődő áradások miatt magasabbra költöztek. Mai templomaik is a költözés után, a 18-19. században épültek. Kiskunlacháza legrégibb értéke, a református templom előtt álló Szégyenkő. Az 1785-ben épült Községháza a Kiskunság legrégebbi erre a célra épült épülete.
Petőfi többször átutazott Kiskunlacházán, amikor szüleit látogatta Dunavecsén. 1844 tavaszán két hónapot töltött szüleinél, ekkor ismerte meg Nagy Zsuzsikát, aki Petőfi tüdőbajára minden reggel friss, meleg juhsavót vitt a költőnek. Az ártatlan találkozásokból dunaparti séták lettek, Petőfi pedig már-már a nősülésre gondolt. Ebből aztán nem lett semmi, 1844. június 15.-én Petőfi szekérre szállt és Pestre indult, hogy átvegye hivatalát. Maga mögött hagyva Dunavecsét, gyakran pillantott vissza a boldog időkre és Zsuzsikára, akihez több költeményt és népdalt is írt. Az „Árvalyányhaj a süvegem bokrétája” kezdetűt még aznap útközben, itt Kiskunlacházán.
