A Tisza és a Hajdúság között fekvő Hortobágy Magyarország legnagyobb pusztája, egyben Közép-Európa legkiterjedtebb síksága. Magasról szemlélve a táj, mint óriási szőnyeg terül el, közepén ezüstös szalagként kanyarog a Hortobágy folyó. Nagy része szikes puszta és ártéri erdő, melyek között halastavak, mocsarak, holtágak, nádasok találhatók. Természeti adottságai révén a területén egyedülálló állattartó kultúra alakult ki. A vidékről majd mindenkinek a szilaj ménesek, a pusztai csikósok, az itt legelésző rackák és szürkemarhák jutnak eszébe. Itt alakult meg Magyarország első nemzeti parkja is, amely ma már Unesco védelem alatt áll. 1699-ben építették meg a hortobágyi csárdát, ami 1785-ben szekérállással bővült. Ebből alakították ki a mai pásztormúzeumot. 1833-ra elkészült a híres Kilenclyukú híd, amelyet már Petőfi is láthatott, amikor így írt a Hortobágyról:
„Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a száz éves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át. Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, a mi nem egyszerű? A költő először 1842 őszén csodálhatta meg a tájat, amikor országjárása során a puszta iránti vonzalma október 13-án a Hortobágyra repítette. A kilenclyukú híd melletti csárdában szállt meg, s az itt szerzett élményei alapján írta a Hortobágyi kocsmárosné kezdetű népdalát, melynek ihletője, a bérlő felesége volt.
