Petőfi nyomában

a költő visszatér

Bethlen – Pacsirtaszót hallok megint (1849)

Ahol a Sajó a Nagy-Szamosba torkollik, a Mezőség északi peremén fekszik Észak-Erdély egyik magyar nyelvszigete, Bethlen. Nevét az ősi magyar Betlen személynévből kapta, egykori várát is a nevezetes Bethlen család építette, ám ennek már nyoma sincs, mert a Rákóczi-szabadságharc idején a császáriak lerombolták. Bethlen-kastély viszont kettő is áll még a faluban. A református templom ma is a magyar közösséget szolgálja. 1848. december 29-én Bem serege a település határában győzte le a császári sereget.

Petőfi ekkor még fia születésének örvendezett, ám hamarosan ő is beállt a magyar seregbe és részt is vett az erdélyi hadműveletekben. A váltólázban szenvedő költőt később Bem a hátországba küldte, így került Bethlenbe, ahol rácsodálkozhatott az erdélyi kikeletre, s megírta „Pacsirtaszót hallok megint” című művét.

Pacsirtaszót hallok megint (1849)

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek…
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.