Az Alföld északkeleti peremén, a Szatmári-síkon fekvő Szatmárnémeti leginkább arról nevezetes, hogy 1711-ben itt írták alá a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét. A város 1715-ben, a Szamos két partján található Árpád-kori Szatmár, illetve Németi települések egyesítése után jött létre. Szatmár a sókereskedelem révén tehetős településnek számított. A vidék a 16. században lett a Báthoryaké, akik várat is emeltek, ez azonban a Rákóczi-szabadságharc végére elpusztult. A már egyesített várost német telepesek tették a Partium egyik fontos központjává. Dsida Jenő szülővárosában ekkor épültek a városképet ma is meghatározó épületek, mint a Tűzoltótorony vagy a Pannonia Szálló. A református Láncos templom, a Vécsey-palota, a Kossuth-kert, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, a székesegyház és nagyjaink köztéri szobrai is a magyar időkről mesélnek. A Püspöki palota kápolnájában őrzik az erdődi vár kápolnájából idehozatott oltárt, amely előtt örök hűséget esküdött egymásnak Szendrey Júlia és Petőfi Sándor.
Petőfi 1846 augusztusában érkezett Szatmárra, ahol számos szatmári előkelőséggel és persze a lelkes ifjúsággal is megismerkedett. Köztük Mezey József festővel, akinek talán a leghitelesebb Petőfi ábrázolást köszönhetjük. A költőt 1847 júliusában ismét Szatmáron találjuk, immár szerelmével, Szendrey Júliával, akivel ekkor már eskövőjükről és a szép kék hegyeken túli életről álmodoznak.
