Az Alföld tengersík vidékén, a Körösök mentén fekvő Mezőberény a Békési-sík egyik fontos városa. Az Árpád-kori település az oszmán hódítás miatt elnéptelendett, a visszatérőket a Rákóczi-szabadságharc űzte el, míg végre 1720-ban Mezőberény is szervezett telepítési akció során éledt újjá. Ezután épültek a település képét meghatározó német és szlovák evangélikus templomok, a református templom és a Wenckheim kastély. A kis mezőváros a dualizmus idején a polgárosodás útjára lépett, majd a századfordulón nyerte el jellegzetes arculatát. A városban sétálva a reformkor több nagy alakjának szobrával találkozhatunk, köztük Szendrey Júliájéval és Petőfi Sándoréval is.
Érdekes, hogy míg Szendrey Júlia 1838 és ’40 között a helyi leánynevelő intézet tanulója volt, addig Petőfit rokoni szálak kötötték Mezőberényhez. Másodunokatestvérénél, Orlay Petrics Soma festőművésznél többször is vakációzott. Petőfi ekkor fellépett a helyi színtársulatban, de gyakori vendége volt a Wenkheim borpincének is. 1849. nyarán Petőfi és Szendrey Júlia már együtt érkeztek Mezőberénybe, hogy családi békére leljenek a nyugtalan pesti időszak után. Ám ezek már nem a régi szép idők voltak: a csüggedt költő Orlayra bízta legbecsesebb emlékeit és utolsó verseit, majd családjával július 18-án a Körösön átkelve Erdély felé indult. Szülei elvesztése, a családja és a nemzet iránti aggodalom Mezőberényben szülte meg Petőfi utolsó ismert versét, a „Szörnyű időt.”
