A Kiskunság északnyugati szegletében, a Csepeli- és a Solti-sík között fekszik Kunszentmiklós. Ahogy a neve is mutatja, már az Árpád-korban templomos hely volt. A tatár által letarolt, néptelenné vált vidéket több hullámban szállták meg a kunok, majd a török megszállás után a Habsburgok a német lovagrendnek zálogosították el a területet. Nem is csoda, hogy a jászok és a kunok a kuruc szabadságharcban Rákóczi oldalára álltak. Mária Terézia idején aztán a Jászkunság megválthatta magát. A visszaszerzett kollektív nemesség a 18. századra mezőgazdasági fellendülést, jelentős gazdasági, anyagi erősödést hozott Kunszentmiklósnak, amely 1794-ben mezővárosi rangot nyert. Ezekben az időkben épültek a város nevezetességei, a Városháza, Virágh kúria, a katolikus és a református templom.
A költő még diákként gyakran átutazott a városon, majd amikor 1842-től apja kibérelte a helyi mészárszéket, mészároslegényként nála dolgozott. A későbbiekben is gyakorta feltűnt Kunszentmiklóson, legemlékezetesebb látogatása 1845. júliusában volt, amikor díszebéddel várták és a helyi gimnázium tanulói fáklyászenével, énekkel és beszéddel köszöntötték „honunk kedves ifjú koszorús költőjét”. Aztán 1848 júniusában már mint országgyűlési követjelölt korteskedett itt, de a választáson végül elbukott. Többet nem is jött ide az „elűzött apostol”, de az itt született versei, köztük a „Megy a juhász szamáron” című örökre „belopták” Kunszentmiklós nevét a magyar irodalomtörténetbe.
