Petőfi nyomában

a költő visszatér

Kolozsvár – El innét, el a városból (1847)

Az Erdélyi-medencében, a Kis-Szamos partján fekvő Kolozsvár a néprajzi kincsekben bővelkedő Mezőség és Kalotaszeg határán fekszik. A „kincses város” mindig is Erdély történelmi központja, míg egy időben hivatalosan is az Erdélyi Fejedelmeség fővárosa volt. Mátyás király és Bocskai István szülővárosa rendkívül gazdag történelmet tudhat magáénak; egyházak és egyetemek székhelye, népi írók és tudósok ihletője, páratlan épített örökséggel. A kolozsmonostori apátság a középkori Erdély egyik legjelentősebb egyházi központja volt. A város közepén emelkedik az ikonikus Szent Mihály-templom, mellette a Fadrusz János alkotta Mátyás-szoborral. Nevezetes emlékei még a Farkas utcai református templom, a Bánffy-palota és az erdélyi kultúra legnagyobb alakjainak panteonja, a Házsongárdi temető. A városban ma is jelentős magyar közösség él, akik minden év március 15-én menetet szerveznek az egykori Biasini-szállóhoz, ahol Petőfi is lakott, amikor nászútján, 1847 őszén először Kolozsvárra jött, feleségével.

A költő megjelent az erdélyi országgyűlésen, megnézte Mátyás szülőházát és találkozott a város lelkes ifjúságával is. Petőfi később már a szabadságharc zűrzavaros időszakában, 1849-ben járt több alkalommal, különféle küldetésekben a kincses városban, de az utókornak mégis az első, 1847-es látogatását örökítette meg az „El innét, el a városból” című költeményében.

El innét, el a városból (1847)

El innét, el a városból,
Fogjatok be hamarjába,
Hadd rohanjak, hadd röpűljek
Más vidékre, más országba!

Mint kivánkozám e helyre,
Lelkemet mint vonta a vágy!
S ugyanez az érzelem most
Von tovább, maradni nem hágy.

Nevezetes ez a város.
Tekintetem szerteszéjjel
Mint az üstökös kalandoz
S nem telik be nézésével.

Összevissza tarkabarkán
Állnak új és régi házak,
Mintha képviselve volna
Itten minden eltünt század.

S történetkönyv ez a város,
A történetek nagy könyve,
Minden utca és minden kő
Nagy dolgokról beszél benne.

S a magyar szó árad itten
Mindenütt, amerre járok,
Édes hangok, kedves hangok,
Illatoznak, mint virágok.

S mégis mindezek dacára
El innét, sőt ép ezért el,
Hogy a megszokás utol ne
Érjen prózai kezével.

S szemeimrül azt a fényes
Rózsafátyolt le ne tépje,
Melyen át a várost nézem,
Elmerűlve tündérkéjbe.

Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
Igy maradj te emlékimben,
Ily kedvesen, ily dicsően…
El tehát, el gyorsan innen!