Petőfi nyomában

a költő visszatér

Nagyszalonta – Arany Lacinak (1847)

Az Alföld keleti peremén, a Bihari-síkon fekvő Nagyszalonta mindaddig jelentéktelen kis partiumi községnek számított, amíg 1606-ban Bocskai István erdélyi fejedelem nem ajándékozta 300 hajdúnak, akik megalapították Szalonta városát. 1636-ra már vára is volt, amit aztán a török közeledtének hírére leromboltak. A török után csak egy csonka torony maradt, amely ma is a város jelképe. A község csak a 18. század elejére népesült be újra. A református templom mellett Kossuth és Bocskai társaságában állnak a város nagy szülötteinek szobrai. Sinka István, Zilahy Lajos, Kulin György és Kiss István(nem ott született!!!) mellett természetesen ott találjuk Arany Jánost is. Az író emlékének egy kis tájházat is szenteltek a szalontaiak.

Petőfi a Toldi olvasása után kereste meg levélben Aranyt, ami után hosszas, meghitt, irodalomtörténeti értékű levélváltás kezdődött közöttük. 1847-ben Petőfi személyesen is meglátogatta barátját és jó pár napig Szalontán maradt. Később már feleségével érkezett nászútjuk során Aranyékhoz, majd 1849-ben a szabadságharc idején már azért, hogy az Arany családra bízza családját, amíg Bem erdélyi seregében harcol. Még az első, meghitt látogatás idején született Petőfi híres gyermekverse, amit Arany fecsegő, virgonc barna kis fiának, „Arany Lacinak” írt.

Arany Lacinak (1847)

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge.
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!